A takarítónő

Horror / Novellák (141 katt) maggoth1
  2024.05.18.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/5 számában.

1.

Az éjszaka fojtogató lepelként terült Modesto zegzugos utcáira. Dílerek, prostik, zsebesek rótták szokásos köreiket az ideális kuncsaftra vadászva. Carla fázósan ácsorgott az egyik bérház megkopott homlokzatú bejárata előtt, miközben a Kali kartell ítéletvégrehajtóit várta. Átkozta magát, amiért nem húzott legalább egy harisnyát combközépig érő miniszoknyájához. A naptár ugyan még csak szeptember elejét írta, mégis dermesztő hideg telepedett az álmos kaliforniai településre. A szervezet helyi vezetője, a mindenki által csak Papának titulált Federico Ortega azonban mereven ragaszkodott hozzá, hogy válogatottan csinos takarítónői kihívó öltözéket viseljenek munka közben.

‒ Ha egy nő vödörrel és tisztítószerekkel rohangál, pár nyugdíjas biztos kiszúrja – magyarázta el neki egyszer sajátos ars poeticáját –, de ha elég feltűnő holmikat hord, az elvonja a figyelmüket. A nyanyák felhúzzák magukat, a vén szivarok a nyálukat csorgatják, a hölgyemény arcát viszont senki sem jegyzi meg.

A sarkon befordult a bérgyilkosok fekete Ford terepjárója, oldalán a Katalán Takarítószolgálat felirattal, és zajtalanul a járdához siklott. Carlát a jármű hatalmas reflektorai mindig egy ragadozó gonoszul izzó szemére emlékeztették. Az elől ülő halálkufárokról az a hír járta, távoli unokatestvérei a nagyfőnöknek. Carla ezen korántsem lepődött meg, Papának jó néhány férfirokona dolgozott a modestói szervezetben, ráadásul csaknem minden hónapban felbukkant valamilyen balkézről származó utóda is a cégnél. Az ifjú trónkövetelők némelyike kisebb-nagyobb mértékben még hasonlított is nemzőjére, kiválóan illusztrálva, hogy az idősödő gengszter ifjúkorában nem igazán tudott megálljt parancsolni a libidójának.

Az anyósülésen terpeszkedő tagbaszakadt figura, Raul Gomez kitárta neki a hátsó ajtót, és Carla szótlanul beült. A tüskehajú sicario arcának jobb oldalán tetovált pókháló sötétlett, hogy az idő múlására emlékeztessen, bal szeme sarkában fekete könnycseppek jelezték gyilkos mivoltát. A tüskehajú óriás, perzselő, barna szeme végigsöpört az alakján, amitől a lány úgy érezte, mintha csótányok futkároznának a bőre alatt. Legszívesebben lejjebb húzgálta volna a szoknyája szélét, de nem akarta felbosszantani a fickót leplezetlen viszolygással.

A volán mögött tornyosuló másik katona, Juan Rositas az Állat becenevet kapta társaitól, ami nagyon is jól passzolt az egyéniségéhez. Az agresszivitásáról közismert izomkolosszus valószínűleg csupán azért nem erőszakolta még meg, mert tudta, hogy Papa kedvencei közé tartozik. Rositas jobb arcára tekergőző polipcsápokat varrt valamelyik alvilági tetováló művész, és azt rebesgették róla, hogy fiatalabb korában kínvallatóként dolgozott a mexikói titkosszolgálatnak. Ha Carla a szemébe nézett, sohasem látott mást, csak üres sötétséget.

A hústorony bekanyarodott a Fresno Street környékén egy koszos sikátorba. Gomez kiszállt, és a terepjáró csomagteréhez sietett. Mire Carla előkászálódott a járműből, odakészítette a járdára a munkaeszközeit: a partvist és a vödröt, ami magában rejtette a szükséges vegyszereket és egy nehéz vaslapátot is, amit még a nagymamájától örökölt. A divatjamúlt szerszám majdnem annyit nyomott, mint egy súlyos, múlt századi faszenes vasaló, mégis imádta használni, mert pompásan a kezére állt.

Gomez felé nyújtott egy kulcscsomót.

‒ A huszonhetes számú ház, drágaságom. A harmincegyes lakásba menj a harmadikon! A középső kulcs nyitja a bejárati ajtót.
‒ Kösz.

Egy tizedmásodpercre összeért a kezük, és a mészáros szemében mohóság villant. Carla gyomra görcsbe rándult, mert nem egyszerű szexuális vágyat látott a férfi tekintetében, hanem valami ijesztőbbet. Gomez állítólag mindig magával vitt egy szikét is a randevúira, és csak partnerei véres agóniája juttatta el a csúcsra.

‒ Aztán csak ügyesen! – kacsintott rá a tüskehajú pszichopata, majd miután nem kapott semmilyen válaszreakciót, megrántotta a vállát, becsapta a csomagtér ajtaját, és szenvtelenül a kocsi elejéhez sétált.

Rohadt szörnyetegek! – gondolta Carla, miközben a jármű elsiklott a sötétben. Felkapta a kellékeit, és elindult a lepusztult bérházak között. Nemsokára megérkezett a huszonhetes számú épülethez, és belepróbálta a legnagyobb kulcsot a bejárat ódon zárjába. Az elkínzottan nyikorduló ajtó egy félhomályos, vizeletszagú kapualjra nyílt. A fal mellett álló kukák sziluettjei közt motoszkált valami sötét rágcsálóféleség, aztán felháborodott nyikkanással a lift mellett ásító pincegádor felé iszkolt.

Carla megrázkódott az utálattól. A sírboltra emlékeztető lépcsőház falaiba mélyen beleette magát a rothadás. Nagyjából sejtette, miféle mészárszékre számíthat a harmadik emeleti lakásban, de úgy vélte, hogy immár immunis az erőszakos halálra. Távoli emlékké vált az első munkanapja, amikor folyamatosan hányinger kínozta. Azt mondták, minden takarítónő hasonlóképp esik át a tűzkeresztségen. Egy idő után szerzett annyi belső ellenállást, hogy a legdurvább helyszínekre is viszonylag közönyösen tekintsen.

Felért a harmadikra, és végigsétált a körfolyosón, míg a harmincegyes számú lakáshoz nem ért. Elővette a kulcscsomót, kikereste a középső kulcsot, aztán a zárba csúsztatta, és elfordította. Halk kattanás hallatszott, és az ajtó kitárult. Mielőtt átlépte volna a küszöböt, olyan érzése támadt, mintha bámulná valaki a tarkóját. Lúdbőrző karral körbeforgott, de mivel nem látott senkit, meggyőzte magát, hogy tévedett, és a sötét torokként tátongó előszobába lépett.

2.

Becsukta maga mögött az ajtót, majd kitapogatta a falon a villanykapcsolót. Egy darabig káprázó szemmel állt, aztán, amikor hozzászokott a fényhez, továbbindult az egyetlen szoba felé. Menetközben megcsapta az orrát a lakásban uralkodó bűz, ezért a vödör aljára előrelátóan bekészített tégelyek egyikéből parfümös labdacsokat húzott elő, és bedugaszolta velük az orrát.

A behúzott függönyű nappaliban is felkapcsolta a villanyt. Az ajtóval szemben álló hintaszékben egy halott öregember ült, akit valami éles tárggyal, valószínűleg egy bozótvágó késsel toroktól-ágyékig felnyitottak. Saját kiontott belei nyálkás kígyókként hevertek az ölében, a padlót vérlepel borította; élete utolsó másodperceiben ráadásul a záróizmai is elengedtek. A halott arcának bal felét bezúzták – mintha a kibelezése nem lett volna önmagában is elegendő a megöléséhez –, a feje azon az oldalon csontszilánkoktól fehérlő, vörös péppé vált. Carla a sarokban álló heverő jobb lábánál néhány döglött, fehér féregként heverő levágott ujjat is felfedezett.

A szoba berendezése szerény anyagiakról árulkodott, az egész nagyjából egy ócska priccsből, egy rozoga ruhásszekrényből, egy olcsó asztalkából és két vedlő kárpitú fotelból állt. Az ágy mellett vetemedett éjjeliszekrény támaszkodott a málló vakolatú falnak, tetején cigarettacsikkekkel púpozott hamutartó szabadult volna terhétől. Az ablak előtt ízléstelen, nikotin sárga függöny lógott, a nagy szekrény mellett a falon értéktelen kép függött, amely néhány melankolikusan kapirgáló csirkét ábrázolt egy elvadult udvaron. Aligha származhatott elismert alkotótól, és nulla felé közelítő esztétikai értékével a szoba hangulatát sem dobta fel különösebben.

Carla, mivel nem óhajtott folyamatosan az elhunyt felhasított testében és hanyagul szétszórt belsőségeiben gyönyörködni, határozott léptekkel az ágyhoz ment, lerántotta a rásimuló kockás plédet, és a néhaira terítette. A takaró meglehetősen jól elfedte az öreg felsőtestén tátongó szakadékot. Kutató tekintete ezután a ruhásszekrényen állapodott meg, amelynek a tetején viseltes puhakalap kushadt. Lekapta onnan, megütögette, aztán féloldalasan a halott fejébe nyomta a sérülés környékén. Az öreg kinézete egy fokkal elfogadhatóbbá vált; úgy festett, mint aki csak egy kicsit elszunyókált.

– Jól van, Alvaro – mondta Carla elégedetten –, így már sokkal jobb.

Ez a kezdetektől a saját rituáléi közé tartozott. Minden kolléganőjének akadt valami bogara, amellyel bizarr munkáját igyekezett elviselhetőbbé tenni. Carla azt a metódust alkalmazta, hogy a női hullákat Anának, a férfiakat Alvarónak nevezte, és időnként úgy beszélt hozzájuk, mintha még élnének. Arra kifejezetten ügyelt, hogy sose nézze meg az ajtókon szereplő névtáblákat, mert úgy volt vele, hogy annál jobb, minél kevesebbet tud.

A vödréért nyúlt, és elkezdte kipakolni a kellékeit. Előkerültek a tisztítógömbök, a gumikesztyű, a törlőrongyok, és a fertőtlenítőszerek is. Ahogy rendezkedett, véletlenül meglökte a hintaszéket, mire az billegni kezdett, mintha a néhainak ringatózni támadt volna kedve. A takaró lecsúszott, a kalap pedig a padlón kötött ki. Carlának nem sok kellett hozzá, hogy felsikoltson. Végül csak halk nyögéssel a vödör oldalának támasztotta a lapátot, aztán megfékezte az elszabadult ülőalkalmatosságot, és visszaállította az eredeti állapotot.

– Fejezd be a rosszalkodást, Alvaro! – förmedt az öregre. – Nem vagy már dedós!

Jó idejébe telt, mire feltakarította a vért és a köröskörül szétszóródott hús- és csontmaradványokat, beleértve a levágott ujjakat és a különféle salakanyagokat is, de a végeredményt egészen kielégítőnek találta.

Helyszínelő a talpán, akinek sikerül itt DNS-t találnia!

Kiöntötte a fürdőszobában az utolsó adag felmosó vizet, és már épp készült volna összeszedni a szerszámait, amikor kialudt a lakásban világítás. Ösztönösen megragadta a szemeteslapátot, majd a villanykapcsolóhoz botladozott, és pánikba esve fel-le kattintgatta. Semmi sem történt.

Zihálva a hűvös falnak döntötte a homlokát, és várt, amíg csillapodik a szívverése. Próbálta józanul mérlegelni a helyzetet. Modestóban eléggé ritkának számítottak az áramkimaradások, de egy ilyen régi házban akár egy kisebb energiaingadozás is leverhette az automatát. Úgy emlékezett, látott a lakás bejárata mellett egy kültéri kapcsolószekrényt.

Semmi az egész – győzködte magát –, csak kimegyek, felkapcsolom a biztosítékot, aztán gyorsan összeszedem a cuccomat, és lelépek.

Az előszobában botorkálva megfogadta, hogy ha ezt megússza, rendszeresíteni fog magánál egy zseblámpát, de még félúton sem járt a bejárathoz, amikor zörejeket hallott az ajtó felől. Teljesen leblokkolt, mert még sohasem érték tetten egy gyilkosság helyszínén. A fémes zajok végtelenül hosszúra nyúltak, mintha a belépni igyekvő elsőre nem találta volna el a megfelelő kulcsot. Carla rádöbbent, hogy valószínűleg nem valamelyik rokona látogatja meg az elhunytat ilyen kései órán. A kint machináló illető feltehetően egy betörő, aki épp ezt az éjjelt választotta ki Alvaro kirablására.

Ekkor halk kattanás hallatszott, aztán valaki belépett az ajtón, és a következő pillanatban visszajött a világítás.

3.

Carla torkában gombóc keletkezett. Káprázó szemmel meredt az előtte pislogó magas, olajosan barna bőrű, húsz év körüli férfira, aki majdnem ugyanolyan rémültnek tűnt, mint ő. A váratlan vendég arcának szimmetriáját hatalmas, kifejezetten csúf duzzanat törte meg az orra jobb oldalán. Valahogy ismerősnek tűnt, pedig Carla biztosra vette, hogy még sohasem találkoztak. Származását tekintve egyértelműen mexikóinak látszott, ami csöppet sem tűnt meglepőnek. Ezen a környéken hemzsegtek az illegális bevándorlók, akik, ha nem találtak alkalmi munkát, gyorsan bűnözésre adták a fejüket. A fekete kezeslábasban feszítő behatolóról lerítt, hogy készületlenül érte a lebukás.

– Hola – törte meg végül az egyre tarthatatlanabbá váló csendet –, nyugalom, baby, nem akarlak bántani.
– Mit keres itt? – csattant fel Carla, mivel ihletett pillanata támadt, és rádöbbent, hogy ha előveszi a színészi vénáját, talán elhitetheti a jövevénnyel, hogy a háziak közé tartozik. – Ha nem megy el azonnal, hívom a rendőrséget!

Akadt nála egy eldobható mobil, hogy a munka végeztével, pár sarokkal odébb felvetesse magát a sicariókkal, de természetesen esze ágában sem volt a hatóságokat keresni rajta. Ezt azonban a betörő nem tudhatta. Carla abban bízott, hogy bedől neki a fickó, és inkább meghátrál, csakhogy egyáltalán nem bizonyult ijedősnek. Keze a bőrkabátja alá siklott, és iménti kijelentésével ellentétben egy vadásztőrrel került elő. Csak megmutatta egy pillanatra, aztán visszatette a helyére.

– Fenyegetőzni én is tudok, kisanyám, inkább azt javaslom, menjünk beljebb.
– Nézze – Carla agyában hevesen cikáztak a gondolatok –, az én nevem Ana, és csak eljövök néha rendet rakni a nagybátyámhoz, Alvaróhoz. Nagyon alacsony a nyugdíja, ha nem gondoskodna róla a család, már rég felkopott volna az álla. Bent szunyókál szegény a szobában, és higgye el, még egy nyavalyás tévéje sincs! Azt mondom, felejtsük el ezt az egészet, és egyszerűen csak sétáljon el. Nem beszélek róla senkinek, esküszöm.
– Aha – mondta kétkedően a betolakodó –, azt akarod bemesélni nekem, hogy a nagybátyád kedvéért húztál ilyen szexi göncöt ebben azt átkozott hidegben? Teljesen retardáltnak nézel engem, te liba? Szerintem valami hivatásos lehetsz, aki éjszakánként perverz vénségnek fuvolázik, és a gumikesztyű meg a szemeteslapát csak valami szerepjáték részei. Engem nem vezetsz meg, ribanc, nézzünk csak szépen be az úgy nevezett bácsikádhoz, vagy összeszabdallak!
– Jól van – sóhajtotta Carla fáradtan, mert maga is jól tudta, hogy a lenge öltözék a meséje gyenge pontja –, de ha lehet, ne ébresszük fel. Meglátja, nem talál semmi értékeset odabent.

A betörő arca megvonaglott.

– Elég a rinyálásból, szivi, kezdesz bepöccenteni!
– Jó – suttogta Carla rekedten. – Jöjjön!

Nem akarta, hogy ez a vadállat felhúzza magát, és beledöfje a kését, túl fiatal volt még a halálhoz. Próbálta azzal hitegetni magát, hogy nem lesz semmi baj, és a betörő lelép, amikor meglátja a lepusztult szobát és az örök álmot alvó öregembert. Kinyitotta az ajtót, és a helyiségbe léptek; az aggastyán mozdulatlanul ült a hintaszékében, a körülötte szétszórtan heverő takarítóeszköz csendélet közepén. Carla megállt közvetlenül a holttest mellett, és várakozóan a férfira nézett.

– Jézusom – nyögött fel a betörő –, mi ez az iszonyú bűz?

Fenébe! – szitkozódott magában a lány, ráébredve, hogy az orrába gyömöszölt labdacsok miatt megfeledkezett a szobában terjengő halálszagról, amit még a fertőtlenítőszerek erős illata sem tudott elnyomni.

– Összerondította magát szerencsétlen, csak még nem volt időm kiszellőztetni – vágta ki magát. – Kérem, ne verje fel, és hagyjon békében minket! Maga is láthatja, milyen körülmények között él.
– Nana – emelte fel a mutatóujját a mexikói –, sokszor csal a látszat. Mi van például a mögött a kép mögött?

A falon lógó festményre mutatott, ami mögött épeszű ember nem keresett volna rejtekhelyet.

– Mi lenne? – hebegte Carla. – Semmi.
– Igen? – vigyorgott rá a férfi. – Akkor nyugodtan megnézhetem, nem?

Teátrális mozdulattal leakasztotta a helyéről a képet, és feltárta egy békebeli fali széf acélszürke fémajtaját.

4.

A lány teljesen ledöbbent a ténytől, hogy a bibircsókos gazfickó csaknem az első mozdulatával egy titkos páncélszekrényt talált az Alvaro lepukkant szobájában. A mexikói olyan önelégülten nézett rá, mint aki eleve tudta, mit rejt a letargikus csirkéket ábrázoló vászon túlsó fele. Carla rádöbbent, hogy talán tippet kaphatott valahonnét, csak a kartell fejvadászai előbb léptek.

– Hoppá – mondta a betörő –, akkor ez itt mégis micsoda?
– Én nem tudom… – hebegte Carla, miközben az villant eszébe, hogy ideje szerepet változtatni. – Nézze, én tényleg csak egy örömlány vagyok, aki vénségeknek szerez kellemes perceket. Fogalmam sem volt róla, hogy Alvarónak komolyabb értékei vannak. Engedjen el, aztán felőlem azt csinál vele, amit akar, én nem beszélek róla senkinek.

A bűnöző megcsóválta a fejét.

– Hát, hogyne, csak rögtön feldobsz a zsaruknak. Elmondom, mi lesz, a széf kulcsa biztos az öregnél van. Szépen megkötözöd, én meg kiverem belőle, hol rejtegeti. Ezután kinyírom, kirámolom a mackót, és lelépek. Ha végzek, felőlem azt csinálsz, amit akarsz, de hiba lenne megkeresni a hatóságokat. Úgy is azt hinnék, hogy benne voltál a buliban, mivel egy mexikói szajha vagy.

Carlát lenyűgözte a betörő álnoksága. Tudta, hogy a rohadék nem tévedett, a zsaruk nagy valószínűséggel bűnrészesként kezelnék, még úgy is, ha ő keresné meg őket. Csakhogy az öreg már órákkal ezelőtt meghalt, és úgy sejtette, hogy amint ez kiderül, a hívatlan vendég előáll valami még nagyobb aljassággal. Felmerült benne a gondolat, hogy talán egy gyors numerával kéne levennie a lábáról, mielőtt felfedezi az igazságot, bár a hulla melletti aktus puszta gondolatától is a rosszullét kerülgette.

– Nézze – mondta ennek dacára –, hajlandó vagyok itt helyben szexelni magával, ha hagy lelépni, mielőtt megdolgozná az öreget. Esküszöm, minden vágyát kielégítem, és olyan akcióban lesz része, amilyet még csak elképzelni sem tudna.

A mexikói elvigyorodott.

– Ejha, ez már tényleg remek ajánlat, kislány, csak hát világéletemben úgy voltam vele, hogy első a munka, aztán a szórakozás! Meg aztán elég nehéz bízni benned, miután öt perc alatt eljutottál a gondoskodó rokontól a gátlástalan lotyóig. Valahogy azt érzem, hogy még mindig nem jutottunk el a teljes igazságig, úgyhogy az a legbiztosabb, ha öregurat is megkérdezem felőled.

Tennem kell valamit! – dübörgött a lány agyában. Egyedül arra építhetett, hogy amikor a betörő lerántja a leplet a titkáról, lefagy néhány másodpercre. Ha akkor nem cselekszik, elillan az alkalom, és több lehetősége nem lesz a cselekvésre.

Ujjai görcsösen összeszorultak a kezében tartott, súlyos vaslapáton.

A mexikói a hintaszékhez lépett, és meglökte az öreget, mire a takaró és a kalap a padlóra hullott. A bibircsókos alak döbbenten szemlélte az elé táruló látványt, ami nyilvánvalóan a legvadabb rémálmain is túltett. Szája döbbent o betűt formázott, szeme kigúvadt az üregéből, miközben a kibelezett hulla joviálisan ide-odalengett.

Carla meglendítette a szemeteslapátot, és oldalról a férfi homlokára sújtott vele. Az éles vasperem telibe találta a betörő halántékát. A hívatlan látogató megtántorodott, a takarítónő pedig szánalom nélkül újra lesújtott. A mexikói térdre rogyott, arca jobb felén agyvelővel kevert vér csorgott. A lány újra meg újra megütötte. Amikor a nehéz test hanyatt zuhant, rámászott, mintha szeretkezni akarna vele, és tovább folytatta a csépelését. Hisztérikus téboly telepedett az elméjére, és csak akkor hagyta abba az ütlegelést, amikor a férfi koponyájának felső harmada felismerhetetlen péppé változott.

Zihálva a hulla mellé guggolt, és kivárta, amíg lecsillapodik a szívverése. Végül valamelyest megnyugodott, és kiegyenesedett. A betörő teteme legalább olyan visszataszító látványt nyújtott, mint Alvaróé. Sohasem ölt még embert, de ez a jelen pillanatban mit sem számított. Nem igazán maradt ideje érzelgősködni, ha meg akarta úszni ezt az egészet. Tudta, hogy Papa nem fog ügyet csinálni a piti kis bűnöző halálából, ha a friss nyomokat is ugyanolyan gondosan eltünteti, mint a régebbieket.

Először is alsóneműre vetkőzött, és kiszedte a ruháiból a vérfoltokat, aztán amíg azok száradtak, gépies precizitással újfent nekilátott a suvikszolásnak.

5.

Carla lassan, még mindig félig-meddig sokkos állapotban a kartell takarítónőinek törzshelyeként szolgáló Fekete Macska bár neonfényes bejárata felé sétált. Úgy érezte magát, mintha mentálisan kerékbe törték volna. A takarítóeszközöket a gyilkos fegyverré avanzsált szemeteslapáttal együtt pár sarokkal arrébb egy építkezés közelében hagyott sittes konténerbe dobta. Szándékosan nem hívta a két gengsztert, és nem szállt fel semmilyen tömegközlekedési járműre sem. Ruhái nyirkosan tapadtak a bőréhez, de legalább tiszták voltak. Majdnem egy óráig tartott, mire a szórakozóhelyhez ért, de nem érdekelte, mert ki akarta szellőztetni a fejét. Emlékezetében újra meg újra lejátszódott, ahogy a betörő megölése után ismét kipucolta a tetthelyet. Olyan megszállottan dolgozott, hogy az felért egy vezekléssel. Amikor végzett, nagyon sokáig tisztálkodott, mégis úgy érezte, képtelen lemosni a kezéhez tapadt vért.

Se látott, se hallott, egyenesen a bárpulthoz botorkált, és kért egy tequilát. Amikor végre egy kis tálcán megkapta a rendelését, a bejárat közeli asztalok egyikénél észrevette egy barátnőjét, Marysolt. A sűrű, vállig érő, fekete hajat viselő, káprázatos alakú teremtés háttal ült a főútra néző, kétszárnyú üvegajtónak, és aggódóan nézte. Marysol mindig egyfajta idősebb testvérként tekintett rá, és úgy tűnt, különös viselkedéséből első pillantásra felismerte, hogy kemény műszakot tudhat maga mögött.

– Hola, nővérkém, minden rendben? – kérdezte kedvesen, amikor letelepedett vele szemben.

Carla sót nyalt, citromot harapott, aztán felhajtotta az agávé párlatot, amitől egy pillanatra elállt a lélegzete.

– Fogjuk rá! – nyögte, amikor sikerült összeszednie magát.
– Akkor jó – bólogatott Marysol –, hallottad a hírt?
– Micsodát?
– Fél órája kapott lábra, hogy állítólag valaki kinyírta Papa legújabb balkézről való fiacskáját.

Carla szemöldöke a magasba szaladt.

– Tényleg? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel. – Előkerült egy újabb törvénytelen poronty?
– Igen – vágta rá Marysol. – Állítólag alig egy hete került elő Juarezből, ahol piti betörésekből élt, míg az anyja a halálos ágyán meg nem súgta neki, hogy egy kartell fejes zabigyereke. A genetikai vizsgálat alátámasztotta a dolgot, így Papa nyomban be is vette a brigádba. Erre most kicsinálták…
– Igazán? – kérdezte Carla. – És miért nem látok rajtad sajnálatot?

Marysol vállat vont.

– Elég beteg figura volt – közölte tárgyilagosan. – Teljesen rákattant a témára, amikor Papa mesélt neki rólunk meg a melónkról. Eldöntötte, hogy megfektet mindnyájunkat, de nem a hagyományos módon, hanem a gyilkossági helyszíneken. Az a rohadék szerintem begerjedt a kiontott vérre meg a halálra. Azt játszotta, hogy egy váratlanul felbukkanó betörő, aki pont valamelyik takarításra kijelölt kéglibe téved be. Engem is elkapott tegnap egy belvárosi villában, ahol lemészároltak egy családot, de szerencsére már hallottam róla, és hagytam, hogy kiélje rajtam a hajlamait. Mit mondjak, nem volt túl felemelő élmény…

Carla nagyot nyelt.

– Volt valami különleges ismertetőjegye a kreténnek? – kérdezte rekedten.

Marysol ismét megrántotta a vállát.

– Hogyne, egy ótvar nagy furunkulus csúfolkodott jobbra az orra mellett…

Carla tekintete kitágult a rémülettől.

Lelki szeme előtt felködlött az ismeretlenül is ismerősnek tűnő mexikói péppé zúzott koponyája, majd Gomez és Rositas vészjóslóan közeledő terepjárójának gonoszan izzó fényszórói tolakodtak a helyére.

– Azt hiszem, most mennem kell – mondta színtelen hangon barátnőjének, és erőtlenül felállt a székből.
– Valami baj van? – kérdezte Marysol ijedten.
– Dehogy is, minden oké – nyugtatta meg gépiesen –, isten veled húgocskám, vigyázz magadra!

Aztán Carla kilépett az üvegajtón a bár elé, és megadóan várta, hogy a járda mellé sikló Ford utasai magukkal vigyék egy utolsó, pokoli kéjutazásra.

Előző oldal maggoth1