Hikari Naraku[*] utolsó könyve
„Boldogok, akiknek a füle meghallja a holtak beszédét.”
(Leonardo Da Vinci)
Sosem szerettem a munkámnak ezt a részét. A hullaház krómozott ajtaja előtt álltam, és idegesen forgattam az ujjaim között a két tampont. Nem bírtam elviselni a bűzt, egyszerűen képtelen voltam megszokni. Hiába hűtötték le a testeket, a kémiai bomlás szaga átitatta a falakat, és az alagsorban megült az a kellemetlen, savanyú odor, amitől egyfolytában öklendeznem kellett. Végül erőt vettem magamon, orromba dugtam a tamponokat, és belöktem az ajtót.
– Üdv, Bortod! – dünnyögtem orrhangon. – Bi vad a kídai dővel?
– Vedd ki azt a szart az orrodból, Nathan, egy szavadat sem értem! – röhögött az öreg boncnok, mikor meglátott.
Lesújtó pillantást vetettem régi barátomra, de aztán fintorogva kivettem a vattacsomókat az orromból.
– Ne szórakozz, Morton! – álltam meg a boncoló kád mellett. – Inkább azt mondjad, mi van a kínaival!
– Japán – helyesbített a boncnok, és a testre mutatott.
– Tökmindegy! Ezek mind egyformák.
Végigfuttattam tekintetem a halott nő meztelen testén. A vékony, szürkés bőrt behálózó, bíborszínű erek olyan hatást keltettek, mintha virágok nyíltak volna rajta. Korábbi ügyeim során még sosem láttam olyan holttestet, amit megszépítettek volna ezek a foltok. Az alvadtvér-szirmú hullavirágok a nő mellkasánál bontogatták leginkább pókhálószerű kelyheiket, ahonnan két, rikító sárga műanyag pálca meredt a kórtani intézet plafonja felé – ott érték a halálos lövések. A holttest csuklója és bokája körül fodrosan türemkedett elő a vörösesbarna hús.
– Szimpla emberrablásos gyilkossági ügynek tűnik – csóváltam meg a fejem. – Miért nem kezdted el a boncolást?
– Van egy érdekes dolog, amit úgy éreztem, látnod kell, mielőtt felnyitom – válaszolt a boncnok, és felemelt egy kis, henger alakú nagyítót a krómacél műszerekkel teli tálcáról. – Mosdatás közben fedeztem fel. Szerintem nézd meg magad! – Azzal a kezembe adta a nagyítóeszközt. – A lábujjak között van.
– Hol?! – ütköztem meg barátom szavain.
– Nézd csak meg, majd meglátod! – bíztatott szélesre húzódó szájjal Morton.
A kád aljához mentem, felhúztam a zsebemből előrántott gumikesztyűt, és a számba vettem a nagyítót, hogy szabaddá tegyem a kezem. Először szabad szemmel akartam megvizsgálni a dolgot. Találomra választottam két lábujjat, és szétfeszítettem őket. Recsegtek az apró csontok – rohadt hullamerevség!
Nem láttam semmi különöset, leszámítva egy jókora, fekete anyajegyet. Már szólni akartam Mortonnak, hogy mára elég volt a mókából, mikor feltűnt valami. Egy anyajegy összefüggő bőrfelületet alkotott volna, azonban itt valami nem stimmelt. Hajszálvékony, fekete háló sötétlett a lábujjak között.
Elengedtem a hideg lábat. A nagyítót a szemem elé emeltem, és jobban szemügyre vettem a foltot.
– Ez most komoly, Morton?! – hitetlenkedtem. – Ilyen nincs!
– De bizony van, és tudod mit? – lépett oda mellém az öreg boncnok. – Miután észrevettem ezeket, ugyanilyen foltokat találtam a többi ujja között is, valamint a szeméremajkak és a száj belső felületén, a haj vonala alatt, a fül mögött. Alaposabban meg kellene vizsgálnom a testet, mert szerintem még akadnak helyek, amikre nem gondoltam.
Elképedve Mortonra meredtem.
– Azonnal hívnunk kell egy tolmácsot! – suttogtam.
„Amit az ember szeretne elrejteni, hamar napfényre kerül.”
(japán közmondás)
Takeshi Matsuro[†] volt az első – és talán az egyetlen –, aki jelentkezett a feladatra. Akadt ugyan néhány igazságügyi szakfordító a kapitányságon, ám a hullaházban kevesen vállaltak munkát – meg tudtam érteni őket. A látvány és a szag erős idegzetet követelt.
Első látásra nem hittem volna, hogy Takeshi bírni fogja az órákig tartó munkát, de tévedtem. Emlékszem, az alacsony, zömök, kopaszodó emberke úgy lépett be a kórtani intézet ajtaján, mintha semmi sem lenne természetesebb – egy kicsit irigyeltem ezért, nekem folyamatosan csavargatta az orromat a bűz.
Morton időközben megborotválta a holttestet, hogy minden rejtett felületet felfedjen. A nő feje búbjától spirális alakban gyűrűztek a japán írásjelek egészen a haj vonaláig.
– A szemhéjak belső felületén is találtam belőlük – jegyezte meg Morton, amikor felnézett a jegyzeteiből, és látta, hogy a holttest fejére tetovált mintákat nézegetem.
– Mit gondolsz, Morton, mi lehet ez? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát az öreg boncnok –, de szerintem ezért ölték meg.
– Én viszont biztos vagyok benne! – morfondíroztam. A kórtani intézet lengőajtajának csattanására ocsúdtam csak fel. Takeshi peckesen lépkedett előre, és közben dudorászott.
Hosszú órák kitartó munkája után – míg az utolsó részletekig lejegyzetelte az írásjeleket –, a japán emberke felegyenesedett.
Már szédültem a levegőtlen helyiségben terjengő kellemetlen szagoktól, de azért tartottam magam. Kíváncsi voltam, mire jut a tolmács, és ott akartam lenni, amikor végez. Eleinte néztem, ahogy japánul ámuldozik a test fölött – önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám –, aztán, hogy elüssük az időt, Mortonnal lejátszottunk néhány dámajátékot. Csak akkor vettem észre Takeshit, mikor már percek óta nézte, hogyan kínlódom az utolsó három korongommal.
– Nos? – tettem fel az egyszerű kérdést.
– Nem hinni, mi lenni holtest rajta! – Szegény emberke bár kitűnően beszélt hét különböző nyelven, az angolt igencsak törte. – A Titokok könyve!
– A Titkok könyve? – kérdezte Morton értetlenül.
– Igen, ezt mondani, a Titokok könyve – bólogatott hevesen Takeshi. – Hikari Naraku utolsó írás… Ez lenni csoda, előkerül!
– Nem értem, Takeshi. Elmagyaráznád? – kértem a japánt, mert nem igazán voltam otthon a távol-keleti kultúrában.
Takeshi érthetetlenül csicsergett valamit, aztán sóhajtva belekezdett:
– Hikari Naraku híres írónő mi országunk. Tíz éve meghalni, de mondani, lenni neki utolsó könyv, ami eltűnni.
Kezdett érdekessé válni a dolog. Megkértem Takeshit, hogy lehetőleg minél hamarabb fordítsa le a szöveget, aztán elköszöntem mindkettőjüktől.
A nyomozás lassan haladt ugyan, ám a szálak ugyanabba az irányba kezdtek mutatni. Pár nappal később megtaláltuk a gyilkos fegyvert, rajta egy részleges ujjlenyomattal. A holttest csuklóján és bokáján található sérülésekről kiderült, hogy egy olyan béklyótól származnak, amit még az óhazában használtak előszeretettel a japánok a tizenhatodik század környékén. A puzzle darabkái immár megvoltak, csak össze kellett rakni: egy japán műgyűjtőt kerestünk, és abból nem volt sok a városban. Egy héttel legutolsó hullaházi látogatásom után előállítottunk egy lehetséges elkövetőt. Ryouichi Konpaku[‡] volt a neve.
– Szóval, ideje lenne bevallani az igazat – mondtam neki nyugodtan, mikor már két órája ültünk a vallatószobában. – Miért ölte meg a nőt?
– Már ezerszer elmondtam – háborodott fel ismét a hórihorgas japán. – Nem öltem meg senkit!
– A bizonyítékok mást mutatnak – feleltem higgadtan. – A maga ujjlenyomatát találtuk meg a gyilkos fegyveren, Mr. Konpaku, továbbá a házkutatás során megtaláltuk a bilincset, ami tele volt a lány DNS-ével. Összegezve – tártam szét a karom –, ennyi éppen elég, hogy egy életre lecsukjuk magát.
– Akkor meg mit akar tőlem? – tette megbilincselt kezét a műanyagasztalra Ryouichi.
– Azt, hogy mesélje el, miért tette – válaszoltam.
A férfi hátradőlt a széken, és beletúrt szokatlan módon szőke hajába.
– Köze van a Titkok könyvéhez? – folytattam a vallatást.
Ryouichinek elkerekedett a szeme – nem hittem volna, hogy képes rá –, aztán ismét előre hajolt, és suttogóra fogta a hangját.
– Mit tud maga a Könyvről? – kérdezte. Olyan arckifejezést vágott, amit nem tudtam hova tenni – sosem ismertem ki magam a vágottszeműeken.
Eszembe jutott néhány információ, amit az alatt az egy hét alatt gyűjtöttem, míg elkaptuk a fickót.
– Hikari Naraku utolsó műve. Halála előtt írta, mindenki elveszettnek hitte, és milliókat ér a feketepiacon – soroltam. – Valamint most már azt is tudjuk, miért nem akadt senki a nyomára.
A japán láthatóan megkönnyebbült.
– Vagyis nem tudnak semmit – sóhajtotta.
– Mit nem tudunk? – kérdeztem nyugodtan.
– Például, hogy ki volt a nő – mosolygott Ryouichi.
Valóban Jean Doeként regisztráltuk, mert nem sikerült kiderítenünk a személyazonosságát, de nem értettem, honnan tudhatja. A japán felszisszent, mert észrevette zavartságom.
– Akkor segítek – folytatta önelégülten. – Ő maga Hikari Naraku.
– Lehetetlen! Az a nő tíz éve halott – feleltem.
– Az meglehet – bólogatott a férfi. – Eltemették, igaz?
Nem értettem a kérdést, de azért bólintottam. Ryouichi megkönnyebbülésében ismét felsóhajtott.
– De a Titkok könyvét megmentettük – mondtam valami belső kényszer hatására.
– Mit csináltak?! – kiáltott fel a japán.
– Lemásoltuk az írást, egy tolmács éppen most fordítja a szöveget – vontam meg a vállam.
– Maga megőrült? MAGA MEGŐRÜLT?! – üvöltötte a képembe.
A hangzavarra bejöttek a felvigyázók, és lefogták. Én csak mosolyogtam a japán reakcióján, bár azt nem tudtam volna megmondani, miért. Felálltam, leporoltam az öltönyöm, és elindultam kifelé. Még javában ordítozott utánam, mikor a folyosó végén beszálltam a liftbe.
„Ha megtesz az ember minden tőle telhetőt, akkor nincs félnivalója a pokoltól sem.”
(Takami Koushun)
A kihallgatást követően nyomozni kezdtem Hikari Naraku után. Kiderítettem, hogy a nő hatvan éves korában halt meg: leszúrták egy utcai rablás során Osakában tíz évvel azelőtt – vagyis Ryouichi hazudott.
Időközben Takeshi elkészítette a fordítást. A fekete zsinórral átfűzött, vérvörös mappa már ott hevert az asztalomon néhány napja, mikor egy üzenetet tűzött rá valamelyik kollegám. Az a pár sor nem kecsegtetett semmi jóval. Felkaptam a kabátom, és a kórházba siettem.
– Mi történt? – kérdeztem az ügyeletes orvostól.
– A kollégái azt mondták, így találtak rá a fogdában – felelte minden érdeklődés nélkül a fehérköpenyes férfi. – Elméletileg csak fogat akart mosni. Gondolom megcsúszhatott. – Azzal el is indult a folyosón, és magamra hagyott.
Benéztem a kórterem ajtaján. Az őr éppen kávézni mehetett, mert odabent nem volt senki a japánon kívül. Egyetlen ágy terpeszkedett a szoba közepén, Ryouichi Konpaku mozdulatlanul feküdt rajta. Kezét hozzábilincselték a tartóvashoz.
– Megkaptam az üzenetet – léptem az ágy lábához.
Rosszabbul nézett ki, mint amire számítottam. Bal szemét kötés fedte, arca holtsápadtan fénylett a nyirkos izzadtságtól – végülis mit várjon az ember valakitől, aki véletlenül a saját szemébe szúrja a fogkeféjét?
– Beszélnem kellett magával, mielőtt valami nagyobb baj történne velem – nyöszörögte erőtlenül, ép szemét résnyire nyitva.
– Mesélje el, mi történt! – húztam az ágy mellé egy széket, és leültem.
– Hosszú évekig kutattam a távol-keleti kultúra meghatározó alkotásait – vágott bele minden kertelés nélkül –, de amíg élek, nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor ráakadtam Hikari Narakura…
Felderengett előttem a mese minden részlete, mintha mozgóképet látnék Ryouichi életének sötét oldaláról. Bevallotta, hogy néha bizony kétes üzelmek árán jutott hozzá értékes japán műkincsekhez, amiket aztán ki kellett csempésznie a szigetországból, és titokban behozni Amerikába. Hikari Narakuval azonban másképpen alakultak a dolgok.
A nőre egy véletlen folytán akadt rá osakai összekötőjén keresztül. Először nem akarta elhinni, hogy Hikari a halálát követő három év elteltével feltámadt. Még jobban erősítette benne ezt az érzést az, hogy az összekötő elmondása szerint az asszony nem nézett ki harmincnál többnek. Végül mégis Osakába repült. Szemtől szembe akarta lehordani azt az embert, aki megpróbálta hülyének nézni, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogy eltervezte.
Amikor megpillantotta a nőt, már tudta, hogy tévedett. Pontosabban nem tudta, csak érezte. Miután pedig beszélgetett vele, elmúlt minden kétsége. Az asszony olyan részleteket tárt fel saját életéből, melyekről rajta kívül senki másnak nem lehetett tudomása. Ryouichi mocskosul gazdagnak érezte magát abban a percben. Persze akkor még nem sejtette, hogy amiatt a nő miatt fog mindent elveszteni.
Kifizette az összekötőt, és azonnal gépre ültek. Hikari boldogan várta az utat, feltűnően vidám volt. Ryouichi elmondta, hogyha tudta volna, hogy a nőnek éppen ez a szándéka, talán sosem ülnek fel arra a gépre. A dolgokat azonban már nem ő irányította, hanem Hikari Naraku.
Ryouichi lassan ébredt rá, mennyire manipulatív új szerzeménye. Miután megérkeztek, még a Titkok könyvét is megmutatta neki, amitől elállt a lélegzete. Napokig tanulmányozta Hikari testét, és a nő hagyta. Elcsábította, magához láncolta. Akkor sikerült csak észhez térnie, mikor az asszony először próbált megszökni tőle. A sikertelen kísérlet után megbilincseltette, és bezáratta a könyvtárába. Attól a naptól kizárólag úgy tekintett Hikarira, mint egy műtárgyra. Ryouichi emléke szerint, a nő ezt követően változott meg igazán.
Hikari egy áldozatára leső ragadozóvá vált. Elmondott neki mindent, egyetlen részletet sem hallgatott el. Hosszas beszélgetésük során kiderült, hogy Hikari Narakut valóban leszúrták, és meghalt. Halála előtt azonban gondoskodott a túlélésről: megírta a Titkok könyvét.
Ryouichi elmondása szerint a nő azt állította, hogy egy bijuu[§] suttogta fülébe a szavakat, és ennek hatására jegyezte le utolsó, monumentális művét. A férfi kinevette. Az asszony erre eltépte a láncait, és majdnem megölte. Szerencséjére a testőrei időben érkeztek, és ketrecbe zárták a megvadult nőt.
Későbbi beszélgetéseik során azt is megtudta, hogy szintén a bijuu sugallta Hikarinak, miként tehet szert az örök életre – a nő ezért tetováltatta testére a Könyvet. Azon emberek életéből nyerhetett ugyanis új létezést magának, akik olvassák az írást. Ryouichi magánkutatásba kezdett, és valóban talált egy osakai tetoválót, aki nem sokkal azután lelte halálát, miután az írónőt megölték. A dolgok tehát egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy Ryouichi tervezte, főleg miután rájött, ő is olvasta a Titkok könyvét.
– Évekig őriztem Hikarit a birtokomon. Ketrecbe zártam, mégis megszökött. Bebetonoztattam a lábát a könyvtáram padlójába, de nem használt. Olyan erő lakott benne, amit nem tudtam megzabolázni. Meg kellett óvnom tőle a többi embert. Ezért amikor ismét megszökött, már nem törődtem azzal, hogy életben hagyjam. Megöltem, mert azt reméltem, a Titkok könyve is vele pusztul – sóhajtotta Ryouichi a fájdalomcsillapítóktól bódultan. – Azt gondoltam, meg tudom törni az átkot, ha én, aki olvastam őt, okozom a vesztét. Tévedtem.
– Azt akarja, hogy elhiggyem ezt a mesét? – kérdeztem.
– Azt – felelte egyszerűen.
– Ki van zárva! – horkantottam. – Ez marhaság!
– Gondoljon, amit akar – nyögte a japán –, de egyet ígérjen meg!
– És mi lenne az?
– Ne olvassa el a Titkok könyvét! – ült fel hirtelen Ryouichi, és megragadta a zakóm felhajtóját. – Semmisítse meg, mert különben utat talál az emberekhez! Hát nem érti?! Annak a szarnak önálló élete van!
Utolsó mondata után a szőke japán visszazuhant az ágyba, és elaludt. Percekig ültem mellette szótlanul, aztán ezer kétség között őrlődve visszaindultam az irodámba.
A vörös dosszié helyén egy második üzenet várt az asztalomon. Csak pár sor állt rajta:
Nathan,
elvittem az anyagot áttanulmányozni. Tudom, nem sok közöm van hozzá, de érdekel az eset. Napokon keresztül hozzá sem nyúltál, gondoltam, besegítek egy kicsit. Több szem többet lát,
Morton
Elmosolyodtam az öreg boncnok gyerekes írásképén, aztán összegyűrtem a papírt, és egy laza mozdulattal a kukába hajítottam. Úgy gondoltam, másnap majd a körmére nézek Mortonnak, és eszébe juttatom a hivatalos eljárás mibenlétét. Most már tudom, komoly hibát vétettem a késlekedéssel.
„Mások halála teszi lehetővé, hogy éljünk.”
(Leonardo Da Vinci)
Még aznap estig két halálhír érkezett az őrsre. Az egyik halott Ryouichi Konpaku volt. Az orvosi jelentésben az állt, hogy elfertőződött a sérülése, és agyhártyagyulladást kapott – végül egy fogkefe okozta a szerencsétlen ember halálát. A másik – és ez kezdett el nyugtalanítani igazán, – egy késődélutáni hívás volt, melyben Takeshi Matsuro halálát közölte a helyszínelő rendőr. A tolmácsot egy parkolóházban érte el a vég, mikor megbotlott, és fejjel előre a szöges útakadályban landolt.
Miközben a helyszínelővel beszéltem, egyfolytában Ryouichi szavai kavarogtak a fejemben. Nyugtalanítottak az egymást követő véletlenek. Mindkét ember halála balesetnek tűnt volna, ha nem látok összefüggést köztük és a Titkok könyve között. Sosem hittem a véletlenekben, ezért aggódni kezdtem. Aztán eszembe jutott Morton.
Miután letettem a telefont, rögtön tárcsázni kezdtem barátom otthoni számát. Kicsöngött egyszer, kétszer, aztán harmadszorra is – gyerünk, vedd már fel! Felvette.
– Szervusz, Morton! – üdvözöltem kicsit erőltetett kedélyességgel. – Nathan vagyok.
– Mi a frászért hívsz ilyenkor! – dörmögött az öreg boncnok. – Történt valami?
– Ryouichi és Takeshi meghalt – feleltem tárgyilagosan. – Mindkettő baleset.
– Akkor nincs sok közöm hozzá. Miért hívtál?
Mégis mit mondhattam volna neki? Te figyelj, a Titkok könyve igazából egy modern zombikirálynő utolsó hókuszpókusza, amivel elszívja azok életerejét, akik elolvassák? Ez elég hülyén hangzott volna. Felnevettem:
– Ugye tudod, hogy legalább három ponton sértetted meg a szabályzatot azzal, hogy elvitted egy folyamatban lévő nyomozás tárgyi bizonyítékát?
– Nem hiszem, hogy gond lenne belőle – kuncogott Morton a vonal végén. – Van egy ismerősöm a gyilkosságiaknál, aki majd eltussolja az ügyet.
Együtt nevettünk, még a könnyem is kicsordult.
– De nem olvastad még, ugye? – kérdeztem aztán komolyra fordítva a szót.
– Nem, még nem volt időm rá – felelte Morton.
Különös megkönnyebbülés fogott el.
– Helyes – sóhajtottam. – Megkérnélek egy szívességre, ne is olvasd el!
– Miért? – kérdezte Morton, hangjába aggodalom vegyült. – Rosszul tettem, hogy elhoztam? Bajod lesz belőle?
– Nem, nem! Semmi ilyesmi! – válaszoltam. – Csak lezártam az ügyet, és már nincs szükség további információkra.
– Értem – dünnyögte Morton.
– Megtennéd, hogy holnap visszahozod? – vakartam meg a tarkóm.
– Természetesen.
– Köszi, Morton. Jó éjt!
– Jó éjt, Nathan!
Sokáig hallgattam a vonal búgó hangját, miután Morton letette a telefont. Kellemetlen előérzetem támadt.
Másnap korán érkeztem az irodába, hogy elintézzem a papírmunkákat. Jelentéseket írtam, kihallgatási jegyzőkönyveket néztem át, és elszaladt az idő.
Már dél felé járt az idő, mikor eszembe jutott: a vörös dosszié még mindig sehol. Felhívtam a kórtani intézetet, ahol közölték, hogy Morton beteget jelentett. Görcsbe szorult a gyomrom. Éreztem, hogy valami nincs rendjén, ezért fogtam a kabátom, és útnak indultam. Látnom kellett az öreget.
Fél óra alatt értem a lakásához. Az ajtó nyitva állt, a folyosón ott hevert barátom kabátja, mintha munkába indult volna, de közben valamiért meggondolta magát. Nem tetszett a dolog, ezért előkaptam a szolgálati fegyverem. Első gondolatom az volt, hogy valaki rátámadt a saját lakásában. Óvatosan haladtam előre a konyha irányába.
Morton odabent ült egy asztalnál. Előtte üres tányér hevert, kezében kést és villát tartott. Üres tekintettel meredt előre, csak akkor emelte fel a fejét, amikor beléptem.
– Szervusz, Nathan – suttogta. – Már vártalak.
– Mi történt veled, Morton? Azt hittem beteg vagy – raktam el a fegyverem.
– Borzasztó álmom volt – sóhajtott a boncnok álmatagon. – Benne voltál te is.
– Morton, jól érzed magad? – Komolyan kezdtem aggódni, mert barátom egyre sápadtabbnak tűnt, és a helyzet vészesen kezdett emlékeztetni Ryouichivel való utolsó találkozásomra.
– Persze, barátom, csak olyan éhes lettem, hogy muszáj volt ennem valamit. Nem kérsz egy falatot? – kérdezte Morton, és szemébe vágta a villát.
Nem kiáltott fájdalmában. Fogta a kést, és lassan körbevágta a bal szemét. Addig ügyeskedett, amíg egy hangos cuppanással ki nem rántotta a fejéből a szervet. Néhány ideg nem engedett, azokat nyiszálni kezdte a késsel. A legrosszabb az a mély és sötét némaság volt, amivel dolgozott. Módszeresen, mintha a munkáját végezné.
Földbe gyökerezett a lábam a döbbenettől. Nem tudtam se megszólalni, se mozdulni. Teljesen lebénultam.
Morton közben a tányérjára helyezte a szemet, és kettévágta. Egyik felét felszúrta a villájára, és a szájába tette. Jóízűen rágott, még el is mosolyodott közben.
– Isteni! – nyammogta. – Biztos nem kérsz?
Ösztönösen megráztam a fejem.
Morton mintha vért könnyezett volna. A vörös nedv szépen lassan beterítette az arcának és az ingének egyik felét. Közben az öreg boncnok olyan jóízűen falatozott, hogy felfordult tőle a gyomrom. Percekig tartott, mire kitisztult a fejem. Addig Morton apró darabokra cincálta a szemgolyóját, és el is fogyasztotta legnagyobb részét.
Amikor végre képes voltam rá, gyorsan mozdultam. Két lépéssel ott termettem Morton mellett, és felpofoztam.
– MI VAN VELED, EMBER?! – üvöltöttem a képébe.
– Nem értem, mire gondolsz? – El sem akartam hinni, de az öreg mosolygott. – Sosem éreztem magam ilyen jól.
Megráztam, de csak azt értem el, hogy szélesebbre húzódott a vigyor a száján. Mintha részeg lett volna. Gondolkoznom kellett, hogy mihez kezdjek, és mivel jobb ötletem nem volt, lerángattam a székről.
Morton tompa puffanással ért földet a konyha padlóján. Teljesen elhagyta magát, ezért különösen nehéz volt a teste. Elhúztam a falig, ahol karnyi vastagságú csövek futottak húsz centire a padlótól. Elővettem a bilincsem, és hozzáláncoltam Mortont az egyikhez. Azt gondoltam, így nem tud kárt tenni magában.
Ideges voltam. Össze kellett szednem a gondolataimat, és ezen nem sokat segített, hogy Morton egyfolytában röhögött. Járkáltam a konyhában fel-alá, aztán eszembe jutott, hogy talán be kéne kötni barátom csúnya sebét, és fel kéne hívnom a kórházat.
A telefont a nappaliban találtam meg. Mellette egy nyitott dosszié hevert. Behunytam a szemem, és azt kívántam, hogy ne vörös legyen a borítója. Megfordítottam. Lassan nyitottam ki a szemem, mintha ezzel elkerülhettem volna az újabb borzalmakat. Egy fekete zsinórral átfűzött vérszínű borító feküdt előttem.
Miután beszéltem a kórházzal, a fürdőszobába mentem. Előkaptam egy törölközőt a szekrényből, és megengedtem a csapot. Az ügyeletes azt mondta, negyed óra múlva ott lesznek, de addig is kezdenem kellett valamit Morton sérülésével. Percekig hallgattam a langyos víz csobogását. Megnyugtatott a folyamatos zaj. A csap alá tartottam a törölközőt, aztán amikor eléggé nedves lett, elzártam a vizet. Ekkor hallottam meg a vészjósló csattanást a konyhából.
Mire visszaértem, már nem volt mit tenni. Morton feje lehanyatlott a padlóra. Alatta folyamatosan terebélyesedő vértócsa terült el. Szétverte a saját fejét a csöveken.
Hosszú percekig vártam a mentőkre és a rendőrökre. Képtelen voltam elfogadni, hogy a Titkok könyve művelte ezt Mortonnal, ezért a fennmaradó időben átkutattam az egész lakást, de nem találtam semmi különöset, ami megmagyarázta volna barátom viselkedését. A vörös dossziét mindenesetre magamhoz vettem, hiszen nem lett volna szerencsés, ha nyomozótársaim a boncnok nappalijában akadnának rá – így is éppen eleget kellett magyarázkodnom, mikor megérkeztek, nem akartam még tetőzni a dolgot.
Mindent elmondtam, ami történt, egyetlen részletet sem hallgattam el. Megvártam, amíg a helyszínelő lejegyzi a történteket. Ismertem már a procedúrát, hamarabb úgysem tudtam volna szabadulni, de azért tűkön ültem. Nagyon lassan telt el az a pár óra.
Miután végeztem az események bemutatásával, a helyszínelő igencsak különösen bámult rám, mindazonáltal nem volt oka tovább feltartani. Elindultam. Pontosan tudtam, hova kell mennem. Emlékeztem a parcella számára.
Útközben megálltam egy benzinkútnál, vettem egy kanna gázolajat. Egész úton az járt a fejemben, hogy mekkora marhaságra készülök. Felrémlett előttem a halott nő teste, ahogy szép lassan felszívódnak bőrén a bíborszínű hullafoltok, és egészséges pír kerül a helyükre. Elképzeltem, hogy a rothadó hús ismét egészségesen tölti fel kerek combját. Őrültségnek tartottam, mégsem tudtam kiverni a fejemből a képeket. Egyfolytában Ryouichi szavai kavarogtak a gondolataim közt: „Semmisítse meg, mert különben utat talál az emberekhez! Hát nem érti?! Annak a szarnak önálló élete van!”
Késő délutánra járt az idő, mire a temetőbe értem. Abban a részben, ahova siettem, hosszú sorokban álltak az egyszerű sírkövek, melyekre nevek helyett számokat véstek. Sokáig tartott, mire rátaláltam arra, amelyik nekem kellett.
A félelem halálosan hideg ujjakkal markolt a gerincembe, mikor megálltam a sír előtt. Hullámokban tört rám a rettegés. A sírt megbolygatták, és nagyon úgy tűnt, mintha belülről ásta volna ki magát valaki. Körbenéztem. A temető feltűnően üres volt és csendes. Az utolsó gondolatom az volt, hogy valaki figyel, aztán minden elsötétült.
Három hónapig tartott, mire teljesen felépültem, csak azután szállítottak át az elmeosztályra. Körülöttem sokat tanakodtak az orvosok, vajon miért gyújtottam fel magam. Az elmondottak alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a rendőrség engem vádol a gyilkosságokkal. Azt mondták, minden helyszín tele volt az ujjlenyomataimmal. Hiába erősködtem, hogy minden perccel el tudok számolni azokról az időkről, amikor a balesetek történtek, később rá kellett döbbennem, hogy még magamnak sem hiszek.
Nyugtalanító érzés kerített hatalmába, valahányszor végiggondoltam azokat az eseményeket, melyek a végkifejlethez vezettek. Mintha egy előre eltervezett sakkjátszma lépéseit pörgettem volna végig újra és újra a fejemben. Minden összevágott. A kör bezárult, és Hikari Naraku átka beteljesült.
A legrosszabb az egészben, hogy hiába akartam figyelmeztetni az embereket, senki sem hitt egy őrült szavainak. Akárhányszor próbáltam elmagyarázni az orvosomnak a történteket, a fehérköpenyes, köpcös agykurkász egyre erősebb és erősebb nyugtatókat írt fel nekem, mintha csak a különös pszichózisom rosszabbodna. Végig sem hallgatott igazán. Pedig én tudtam, pedig én tudom: a Titkok könyve azóta is járja a világot, hogy beteljesítse önnön végzetét.
________________________________________
[*] Név jelentése: „Pokoli fény”
[†] Név jelentése: „Az elmúlás harcosa”
[‡] Név jelentése: „Az egyetlen tiszta lélek”
[§] Japán démon
