Linktár

A tenger ördögei

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/9 számában.

Már a queenstowni kihajózásunkat követő első éjszakán valami megmagyarázhatatlanul különös esemény történt, ugyanis az előző esti táncmulatságon rám oly nagy benyomást tévő Hilcox házaspár nyomtalanul eltűnt az óceánjáró fedélzetéről, mintha csak soha nem is utaztak volna rajta. Hogy olvasóimat kellőképpen tájékoztassam ezen rejtélyes eset előzményeiről, hadd mondjam el, hogy 1909 nyarán londoni otthonomból New Yorkba kellett utaznom a Findlay Galériában rendezett festmény-kiállításom megnyitójára. Az Atlanti-óceánon a neves Cunard Line hajózási társaság legújabb gőzhajójával, az S.S. Mauretániával keltem át, mivel ennek a hajónak kevesebb, mint öt nap kellett, hogy Liverpool kikötőjéből New York városába érjen. Az írországi Queenstownba kora délután érkeztünk, és kora este már indultunk is tovább, hogy az első estén rendszeresen megrendezésre kerülő tengerészbál már a nyílt óceánon történjen meg, az utasok legnagyobb megelégedésére.

Emily és Harald Hilcox ugyanúgy a másodosztályon utazott, akárcsak én, és beszélgetésünkből kiderült, hogy philadelphiai rokonaikat készültek meglátogatni, akik több évtizede emigráltak az Újvilágba. Mr. Hilcox ügyvéd volt, aki hasonlóan hozzám, elkötelezett rajongója volt a festészet európai mestereinek, és eme közös érdeklődésük kifogyhatatlan témát biztosított éjszakába nyúló társalgásunkhoz. Nem kis meglepetésemre Mrs. Hilcox is nagy élvezettel vett részt ezekben a művészettel kapcsolatos eszmecserékben, lévén maga is amatőr festőnek számított. A kellemes társaságnak bizonyuló házaspár azonban mégsem ezzel keltette fel érdeklődésemet, hanem egy teljesen más jellegű kedvtelésével. Soha azelőtt vagy azóta nem találkoztam olyan emberrel, aki nem tengerész létére annyit tudott volna a hajókról, az óceánokról vagy a matrózokról, mint Harald és Emily Hilcox. Történeteik, amelyeket két művészeti témájú eszmecsere között felváltva meséltek el, annyira lenyűgöztek, hogy azt is elfelejtettem megkérdezni tőlük, honnan származik ez a mérhetetlen tudás és érdeklődés a tengerek iránt.

Utazásunk második napján a reggelinél hiába vártam rájuk, hogy előző éjjeli kérdésemre választ kérjek tőlük, mivel sajnos nem volt szerencsém találkozni velük. A hajó puszta mérete is elrettentett attól, hogy a keresésükre induljak, a másodosztályú kabinok az óceánjáró több fedélzetén voltak elosztva, akárcsak az első vagy harmadosztályúak. Maga a hajóút meglehetősen érdektelennek ígérkezett számomra, ezért mindenképpen szerettem volna a Hilcox házaspár közelében maradni, hogy érdekesebbé tegyem az előttem álló napokat. Kétségkívül kereshettem volna más beszélgetőpartnereket is, de akkor úgy éreztem, Harald és Emily tökéletesen megfelelőek lennének, és csak kellemetlen helyzetekhez vezethetne, ha – akkor még úgy gondoltam – rövid távollétükben más utasokkal barátkoznék.

Miután egészen az ötórai teáig nem volt alkalmam látni őket, udvariasan érdeklődni kezdtem a legénység tagjai között, hogy mely tiszt tudna segíteni nekem az utas lista alapján megtalálni a kabinszámot. Így történt, hogy nem sokkal vacsoraidő előtt a főfedélzet hátsó részén található 2018-as számú, kétszemélyes kabin előtt álltam és halkan, de határozottan bekopogtattam. Nem kaptam választ, ezért ismét kopogtam, ezúttal erősebben, de ugyanolyan eredménytelenül. Magam sem tudom már megmondani, hogy mi késztetett rá pontosan, de egy hirtelen gondolattól vezérelve benyitottam a kabinba. Első meglepetésként az ért, hogy az ajtó nyitva volt, másodikként pedig az, hogy teljesen üres volt, mintha senki sem foglalta volna el ezen az úton. A nem túl nagy és ablaktalan szobában minden tökéletesen érintetlenül volt, nyoma sem látszott, hogy előzőleg ott valakik is aludtak volna, vagy egyáltalán használták volna. Ha nem a saját szememmel láttam volna Hilcoxék nevét az utas listán a kabinszámmal, azt gondolhattam volna, hogy nyilvánvaló tévedés történt. Az engem oly készségesen útbaigazító fedélzeti tiszt is hasonló értetlenséggel állt a helyzet láttán, de aztán hangot adott annak a véleményének, hogy a Hilcox házaspár ugyan lefoglalta és kifizette az utazást, ám végül valamilyen okból mégsem szálltak fel hajóra. Ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat szerinte és én is hajlottam volna elfogadni ezt, ha előző este nem láttam volna őket és nem beszéltem volna velük.

A felszolgált vacsorát érthetően kissé komor ábrázattal fogyasztottam el, majd minden percben körbetekintve, hátha mégis megpillantom Haraldot vagy Emilyt, és megnyugtatóan tisztázhatom velük ezt a banális félreértést. Ám minden várakozásom és reményem ellenére nem jelentek meg azon az estén.

- Bocsásson meg, hogy zavarom – szólalt meg mellettem egy kedvesen csengő hang, miközben egyre kedvetlenebbül és türelmetlenebbül ültem az asztalomnál – de úgy látom, társaságra vágyik, még ha nem is pont az enyémre.

Felpillantva egy korombeli hölgyet láttam, aki feltehetőleg ugyanúgy magányosan utazott, mint jómagam és nyilvánvalóan beszélgetőpartnert keresett. Udvariasan felálltam és hellyel kínáltam, bár gondolataim továbbra is távol jártak tőle.

- Észrevettem, hogy gyakran néz körbe, talán vár valakire?
- Igen, tulajdonképpen igen, de attól tartok nem fognak jönni már ma este – feleltem lemondóan.

Miss Linsey, ahogy hamarosan megtudtam, new yorki nagybátyjához utazott az S.S. Mauretania fedélzetén, habár nem volt túlságosan lelkes a találkozástól. Azt hiszem, nem voltam valami élénk társalkodó azon az estén, bár voltak alkalmak, amikor Miss Linseynek sikerült kirángatnia a Hilcox házaspárral kapcsolatos mély töprengéseimből, és ilyenkor meglehetősen kellemes csevegésbe bonyolódtunk, mígnem valamilyen elejtett szó vissza nem kergette gondolataimat az eltűnt párra.

Harmadik nap reggel kissé lecsillapodva szemléltem az eseményeket, de továbbra is nyugtalanított Harald és Emily esete. Ismét felkerestem a kabinjukat, és alaposabban átnéztem. Festőként megszoktam, hogy az apróságok is különös fontossággal bírnak egy kép esetén, egyes részletek kiemelése vagy éppen elhagyása teljesen megváltoztathatja az ábrázolt személy, tárgy vagy tájkép mondanivalóját. Ezúttal ugyanezt a munkát végeztem el, csak most egy elkészült képet, a kabin belsejét, kellett aprólékosan szemügyre vennem, és bármilyen érdekes részletet felfedezni benne. Gondosabban megnézve az ágyakat az a meglátásom támadt, hogy ugyan valaki igyekezett a lehető legalaposabb munkát végezni, és a takarókat eredeti állapotukba visszarendezni, ám a finom ágynemű kétségkívül nem abban a formájában volt, ahogy azt a szobalányok elkészítették az utazás kezdetekor. Emellett mintha valami furcsa illatot éreztem volna, de meglehet, hogy csak képzeltem az egészet. Még egyszer körbepillantottam és visszacsuktam az ajtót, majd felkerestem a már megismert fedélzeti tisztet, ezúttal Miss Linsey kabinszáma felől érdeklődve. A fiatal tiszt meglepve nézett rám, de biztosítottam, hogy ez volt az utolsó ilyen alkalom, ezután minden beszélgetőtársam kabinszámát meg fogom kérdezni, mielőtt búcsút mondanék nekik.

El sem mondhatom, milyen baljós és rettenetes érzések kerítettek a hatalmukba, amikor a megadott kabinban ugyanúgy semmilyen nyomát nem leltem Miss Linseynek, ahogy éppen egy nappal ezelőtt a Hilcox házaspárnak sem. A másodosztályú, ám négyágyas fülke, amely ugyancsak a főfedélzet végében helyezkedett el, szintúgy tökéletesen lakatlan és üres volt, mint azt korábban tapasztaltam. Sehol egy ruhadarab, egy használati tárgy, vagy egy leejtett hajcsat, noha mindegyik ágyat bizonyosan használták, amely tény négy hölgy jelenlétére utalt. Ezúttal is látható volt az alapos igyekezet az utólagos rendteremtésre, ám jobban szemügyre véve ezt a helységet is, egy összegyűrt papírdarabot találtam az egyik ágy alá behajítva. A Cunard Line emblémáját viselő noteszlapon, amely nyilvánvalóan egy, a kabinokban elhelyezett jegyzettömbből származott, csak egy szám állt – 2077 – Miss Linsey kabinszáma. Józan és materialista emberként igyekeztem racionális magyarázatot találni az eseményekre és nem engedni, hogy képzeletem holmi természetfeletti okok után kutasson. Akármi is történt az eltűnt utasokkal, nyilvánvalóan valami nagyon is evilági indoka kellett legyen, és habár a legtöbben ilyenkor a hajó személyzetéhez fordultak volna, én nem tettem. Valamiért kiváltságos helyzetben éreztem magam, hiszen minden eltűnt személlyel magam is kapcsolatba kerültem, és ez a tényező valamiféleképp felhatalmazni látszott, legalábbis az én szememben, arra, hogy egyedül eredjek a rejtély nyomába.

Azonnal visszatértem a kabinomba, magamra zártam az ajtót, majd a hölgyek szobájából származó papírlapot óvatosan magam elé terítettem az asztalra, hogy közelebbről is megvizsgáljam. Észrevettem, hogy meglehetősen erősen rányomták a tollat a papírra, és arra gondoltam, hogy mivel ez egy jegyzettömbből származott, talán ha az előtte lévő lapra is hasonló intenzitással írtak valamit, az rányomódhatott erre a papírra. A délelőtt hátralévő részét és a délután első felét azzal töltöttem, hogy igazoljam feltételezésemet. Rengeteg különféle szögben és irányban próbáltam a gyűrött lapot a fény felé fordítani, hogy láthatóvá váljon az esetleges írás lenyomata, mígnem sikerült megpillantanom a halvány bemélyedéseket. Kezdeti reményeim azonban hamar elhamvadtak, mivel leginkább csak kusza, kétértelmű vonalakat vettem ki. Végül egy gyufát meggyújtva igyekeztem a lapot elbarnítani, és ezáltal, habár csak egy rövid időre, élesebben kirajzolódtak a mélyedések. Sajnos azonban ez a módszer, legyen bármennyire is hatékony, meglehetősen rövid időre enged betekintést a titokba, mivel a lángok legtöbbször belekapnak a papírba. Ezúttal is ez történt, és így mindössze egy másodpercre tudtam kiolvasni az írásjeleket – 3271.

Érthető izgatottsággal róttam a fedélzeteket és a folyosókat, hogy mielőbb rátaláljak a papírra felírt számmal jelzett kabinra. Végül a főfedélzet elején, a harmadosztályon találtam meg a szintén négyágyas helységet, nem messze a felső fedélzeten lévő harmadosztályú étterem lépcsőjétől. Remegő kézzel zörgettem az ajtón, de mélységes csend volt a válasz. A gyomrom kissé összeszorult – lehet, hogy elkéstem? Rápróbáltam az ajtóra, de az zárva volt, így a délután folyamán számtalanszor visszatértem, és talán a negyedik vagy ötödik alkalommal végre feltárult a kabin ajtaja.

- Tessék? – kérdezte alig titkolt meglepetéssel a fiatal lány, aki kinyitotta.
- Jó estét, kisasszony, Miss Linseyt keresem – mondtam az előre elhatározott szöveget.
- Itt nincs ilyen, azt hiszem, rossz helyen jár – hangzott a flegma válasz.
- Akkor elnézést – bólintottam, és közben belestem a szobába a válla fölött. Úgy láttam, ketten voltak bent, hasonló fiatal lányok, mint ő. A kabin eléggé feldúlt volt, ruhák voltak az ágyakra dobva, és az asztalon csupa női dolog hevert szerteszét. Távoztam, de határozottan éreztem, hogy valami hamarosan történni fog, és a 3271-es kabin lakói egyáltalán nincsenek biztonságban.

Tervem roppant egyszerű volt: igyekeztem a lehető legészrevehetetlenebbül megfigyelni az ominózus kabint, különösen éjfél után, amikor a hajó kivilágítását leoltották, hogy az utasok visszatérjenek szállásaikra és pihenhessenek. Ilyenkor egy pár órára a személyzet is eltávozott a fedélzetről, még mielőtt az új váltás megkezdte volna a reggeli munkálatokat. Az óceánjáró ebben az időszakban alig egy tucatnyi ember felügyelete és irányítása alatt állt, akik vagy a hídon vagy a kazánházban tartózkodtak, ezért ha valaki bármilyen sötét szándékkal tartózkodott a hajón, ezekben a kihalt órákban kellett végrehajtsa aljas tervét. Valamivel éjfél előtt egy szégyenteljes diákcsíny segítségével meggyőződtem róla, hogy a 3271-es kabin lakói még odabent vannak, majd felosontam az étkezőbe, és elrejtőztem egy drapériafüggöny mögött. A fáradt pincérek ügyet sem vetettek az étterem ellenőrzésére, leszedték a terítéket és a lámpákat leoltva, sietve távoztak a megérdemelt pihenőidejükre. Magamra maradtam a sötétségben, és jó pár perc várakozás után, hátha valaki visszajön egy itt felejtett óráért vagy csatért, kiosontam a lépcsőfeljáróhoz. A folyosókon csak tompa fény derengett, éjjelre csak a világítótestek egy része működött takarékosságból, ám én a teljes sötétségből kiválóan láttam mindent, míg engem lehetetlen volt észrevenni.

Miután koromsötétben ültem, nem tudtam az órámat megnézni, és kockáztatni sem akartam a lelepleződést azzal, hogy kimerészkedem a fénybe, így fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, amíg meghallottam az első furcsa neszt. Már előtte is előfordult néhányszor, hogy valamelyik kabinból a mellékhelységre ment valaki, ám ez a zaj határozottan eltért minden korábbitól. Első gondolatom az volt, valamit halkan és lassan húznak a folyosón odalent, de amikor közelebb ért, rájöttem, hogy valójában egyfajta csoszogást hallok. El sem tudtam képzelni, mi okozhatta ezt a lassú, elnyújtott, csoszogó hangot. Amennyire csak lehetett, leóvakodtam a lépcsőn, hogy még a sötétben maradjak, de a fedélzeti folyosó minél nagyobb részét beláthassam. Talán hét-nyolc yardnyira tőlem tisztán láttam a hölgyek kabinjának csukott ajtaját és az előtte húzódó csupasz folyosószakaszt. Ahogy a nesz közeledett, úgy vetődött a padlóra egy elmosódott, különös árnyék. Határozott érzésem volt, hogy nem egy ember árnyékát látom megjelenni, legalábbis nem egy magamfajta átlagemberét, hanem egy különös formájú testét. Kövér volt, szó szerint testes, és karjai vastagok, hosszúak. A fej nyak nélkül egybeolvadt a zömök törzzsel, a lábak viszont meglepően kurták voltak. Éreztem, hogy a hátamon felemelkedik a szőr, ám szívem csak akkor kezdett el igazán kalapálni, amikor a torz árnyék mellett megjelent egy második és egy harmadik is.

Ekkor tört rám az a kijózanító érzés, hogy hiba volt nem a hajó személyzetének segítségét kérni, de már nem volt visszaút. Pár pillanattal később az árnyékok gazdái a maguk testi valójában is felbukkantak a folyosón, és csak azért nem kiáltottam fel, mert annyira meglepett a látvány, hogy szó szerint megbénultam. A halvány fényben három zöldes-sárgás bőrű, vagy inkább pikkelyű, lényt láttam, amelyek úszóhártyás lábaikon csúsztak a padlón, miközben kidülledő, fekete szemeikkel folyosó falait és az ajtókat vizslatták. Elképesztően izmos karjaik voltak, amelyek ugyancsak úszóhártyás ujjakban értek véget. A torzszülöttek feje egy gömbhöz hasonlított, amelyet a testükbe ágyaztak, és amelyet a hatalmas szemeken kívül csak egy lapos orr és egy kifejezett halszáj jellemzett. Víz csillogott csupasz testükön és orromat megcsapta ugyanaz az illat, amit Hilcoxék kabinjában is éreztem. Tiszta, elemi és leküzdhetetlen félelmet éreztem, tehetetlenségem tetézte borzalmat, és el sem tudtam képzelni, kik vagy mik lehetnek ezek a teremtmények, és honnan vagy hogyan kerültek a hajóra. Amiben biztos voltam az az, hogy ezek a lények hamarosan elviszik a három ártatlan női utast, ahogy eltűntették Miss Linseyt és utastársait, valamint a szerencsétlen Hilcox házaspárt is. Elfordítottam a fejem, és könnyek szöktek a szemembe.

Amikor ismét vissza mertem emelni a tekintetem a bizarr jelenetre, olyasvalaminek voltam a szemtanúja, amely jeges borzongásomat szinte pánikká szította – a három lény gyűrűjében ott állt Harald Hilcox, és éppen a 3271-es kabin zárját nyitotta ki a legnagyobb csendben és gyakorlattal. Éreztem, ahogy lábaimból kifut az erő és megtántorodtam. Csak a korlát tartott meg, miközben lassan, levegő után kapkodva rogytam le a lépcsőre. Félelem, rettenet, csalódás és mélységes döbbenet szállt rám, azt hittem, egy torz rémálom közepén vagyok, holott szemeim előtt a rideg valóság zajlott. Harald hangtalanul kitárta az ajtót, és intett a szörnyetegeknek, akik egymás után beléptek az ajtón. Kisvártatva hatalmas karjaikban szorítva előhozták a jeges rémülettől elájult asszonyokat, és elindultak visszafelé a folyosón arra, ahonnan érkeztek. A hajó orra felé igyekeztek, ahol egy melléklépcső vezetett fel a felső fedélzetre, amely már a szabad égre nyílt, és én biztos voltam benne, hogy oda tartanak, mert az óceánhoz akartak eljutni. Az eddig látott rémségek után már szinte meg sem lepett, amikor Emily Hilcoxot láttam bemenni az immáron üres kabinba, nyilván azzal a céllal, hogy rendet rakjon és minden ruhát, tárgyat és egyéb nyomot összeszedjen.

Nem vártam meg, amíg végez, visszabotorkáltam a sötét étterembe és összeszedve erőmet és lélekjelenlétemet, elindultam előre. Tudtam, hogy a lépcső, amelyet az emberrablók használtak, az étkező túlsó oldalán lévő ajtók mögött vezet fel a fedélzetre, nem messze a legénységi szállásoktól. Figyelve, hogy ne borítsak fel semmit, és ne hívjam fel magamra ezzel senki figyelmét, átvágtam a helységen és kiléptem a folyosóra. A lények és áldozataik előttem jártak, a lépcsőfokok egyikén másikán vízfoltok csillantak a sápadt fényben.

Nesztelenül lopakodtam fel és láttam, hogy a nagytestű halemberek átvetik magukat a korláton, tehetetlen zsákmányaikkal együtt. Ez ismét megdöbbentett, mivel legalább 60-70 lábbal alattunk hullámzott az óceán, amely magasság emberi ésszel mérve életveszélyes ugrásnak tűnt. Ugyanakkor szemernyi kétségem sem volt felőle, hogy sem a teremtményeknek, sem a karjaikban tartott hölgyeknek a legcsekélyebb sérülése sem fog származni ebből a zuhanásból. Három halk csobbanás jelezte, hogy elérték a vízfelszínt, utána ismét csend telepedett a sötét fedélzetre.

Harald Hilcox továbbra is ott állt valahol, de nem láttam, mivel nyilván az árnyékba húzódott. Mozdulni sem mertem, csak lélegzetvisszafojtva figyeltem. Hamarosan két lény mászott fel a hajóra, ugyanolyanok, mint a korábbiak és egyikük átölelte az ekkor előlépő férfit, aki gyorsan elhelyezkedett a szorításban és jelt adott az ugrásra. A hátramaradó torzszülött nyilván Emilyt várta, és nekem mozdulnom kellett, ha nem akartam, hogy a nő észrevegyen, amikor feljön a lépcsőn. A legközelebbi árnyékos részt vettem célba, és amikor úgy éreztem, hogy a lény nem láthat, kisurrantam a feljáróból, egyenesen a napozóágyak takarásába. Tovább kellett lopakodnom, búvóhelyem nem volt a legalkalmasabb, ha valaki a lépcsőről közelít. Ezért amennyire csak tőlem tellett, előrébb osontam, igyekezvén mindig az árnyékban maradni és zajtalanul lépni.

Nem tudom felidézni, mi is történt pontosan, de az egyik pillanatban abszolút biztonságban éreztem magam, a következőben pedig acélos marok szorult a nyakam köré és rántott meg oly erővel, hogy azt hittem, menten szétszakadok. Mire felocsúdtam, a furcsa szagot árasztó halszörny halálos erejű ölelésében voltam, és éreztem, ahogy kipréseli mellkasomból az utolsó csepp levegőt, mielőtt szétroppantaná bordáimat. Életemet Emily Hilcox felbukkanása mentette meg, aki fojtott torokhangon a fogvatartómra kiáltott, mire az elengedett. Zihálva rogytam a fedélzetre, minden porcikám sajgott az eszelős szorítástól. A nő hangja távolinak tűnt, holott pár lépésnyire állt tőlem, de a vér hangosan dobolt a fülemben.

- Soha többé ne szálljon hajóra, művész úr! – mondta a szemembe nézve, de minden érzelemtől mentesen, miközben a lény átkarolta, majd egyetlen mozdulattal átlendültek a korláton, hogy alig hallható csobbanással elnyelje őket az alant hullámzó hideg és sötét óceán.

New York, 1942