Alternatív

Szépirodalom / Élet-halál (2020 katt) Xenothep
  2011.08.31.

A hajnali derengéstől félhomályos szobában egy fiatal fiú az igazak álmát aludta ágyában, az ablaknál pedig őt figyelve két alak állt. Az ablak fényénél álló férfi fehér ruhát viselt, gyönyörű arcában fénylettek ragyogó kék szemei. Az arcvonásai hasonlítottak az alvó fiúéra, akárcsak a másik férfinek, aki az árnyékban állt. Az ő szemei éjsötéten csillogtak, testének kontúrjai szinte eltűntek az őt körülölelő sötétben. Nem szóltak egymáshoz, csak halkan várakoztak. Végül a sötétruhás alak mozdult elsőként. Odalépett a fénybe a másik mellé, és érdeklődve figyelte az utcába bekanyarodó kék furgont, meg a másik irányból közeledő fiatal biciklis srácot.

- Figyelj, Arween! Kezdődik a péntek!
A másik elmosolyodott.
- Ez mitől különlegesebb, mint a többi, Chrulos?
- Tizenharmadika van.
- Babona, te is tudod.
Chrulos sötét szemeiben elmélyült az izzás.
- Természetesen. Az emberek nagy része pedig babonás.


Peter arra ébredt, hogy az utcában valaki csikorogva fékez. Még félálomban botorkált az ablakhoz, kinézett a függöny mögül, hogy lássa, mi történt.

Az úttesten, pont a házuk előtt egy világoskék furgon állt járó motorral, előtte pedig egy bicikli feküdt keresztben, mellette a tulajdonosa hevert. Peter látta, hogy a fekvő alak megmozdul, felül, félénken felnéz a furgonra, aztán bocsánatkérően int egyet.

- Mázlista – dünnyögte magában.

Elfordult az ablaktól, majd a fürdőszobába indult, hogy lemosakodjon. A fürdőszoba padlója csurom vízben úszott, Nicky, a húga jó szokása szerint megint eláztatta. Peter sóhajtva lépett be, és bár minden esélye megvolt, hogy megcsússzon, aztán egyensúlyát vesztve hanyatt vágódjon, a küszöbbe verve tarkóját pedig eszméletét veszítse, a dolog most ismét elmaradt. Peter nem viselt papucsot, nem is lépett óvatosabban, mint általában, egészen egyszerűen csak nem történt baleset. A fiú lezuhanyozott, közben a sulin gondolkodott, meg az osztálytársnőjén, aki nagyon tetszett neki. Amikor végzett, kilépett a vizes csempére, de ismét nem csúszott meg. Mindennek nem igen volt tudatában, soha nem gondolkodott el azon, hogy a baj milyen közel is járhat. A mosógép mögött lógó hosszabbító öreg szigetelése sok helyen kiszakadt már, amint a mosógép centrifugázás közben nekidörzsölte a radiátornak. A vezetékben emberi fül számára hallhatatlanul zümmögött a váltóáram, nem volt benne semmi gonoszság, se öntudat, csak egy funkcionális eszköz részeként lengedezett lassan a víz felszínétől fél centiméterre. A házban lakók nem tudtak róla. Peter édesanyja néha meglökte a zsinórt, amikor kiszedte a ruhákat a gépből, ilyenkor mindig megemelkedett kissé, soha nem ért le a talajig, de az esély mindig meg volt rá.

Peter megreggelizett, fogat mosott, leszidta a húgát a vizes padló miatt, mint minden reggel, a lány pedig csak vállat vont, mint általában, és ezzel ismét lezárták a témát. A fiú kilépett az ajtón; még épp láthatta a biciklis újság kihordó srácot, amint vidáman tovább teker, a furgon vezetője pedig elnéző mosollyal néz utána. Ezek szerint minden rendben, senki sem sérült meg, a furgon időben megállt, és a fiú csak ijedtében kaphatta félre a kormányt, ezért esett el. A dráma ma reggel is elmaradt. (Az újságkihordó srác ötvenkét év múlva halt meg, jól menő vállalkozását két gyermeke vitte tovább, a sofőr pedig hetvenhét éves korában, egy öregek otthonában fejezte be földi pálya futását, miután felnevelte három lányát.)

Mire a buszmegállóba ért, Peter már el is felejtette az újság kihordót, megint az osztálytársnője körül jártak gondolatai. Oda sem figyelve tette fel fejére Mp3-lejátszója fejhallgatóját, aztán körül sem nézve vágott át az úttesten a buszmegállóhoz. Ahogy fellépett a járdára, a kanyarból a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel kivágódott egy tűzpiros autó, elsuhant mögötte, de ő nem hallotta, nem is látta, és mire megfordult, az autó eltűnt az utca végén. A sofőr, egy munkába siető fiatalember sem látta őt, sorsuk nem keresztezte egymást. (A tűzvörös sportkocsit vezető fiatalember végül egyetemi tanár lett, sok boldog évet töltött el a campusban, aztán hosszú, békés agglegény élete végén, majdnem nyolcvan éves korában szenderült jobb létre.)

A tanítási nap a megszokott unalomban telt, Peter szinte csak a szívének kedves leányt figyelte egész nap lopva, és ábrándozott. Pár ezer méterrel a város fölött három repülőgép is elsuhant eközben. A gépek kifogástalan műszaki állapota, valamint a pilóták rutinja végett egyik sem tért el egy centire sem a megadott útvonaltól, órákkal később rendben megérkeztek, utasaik pedig fáradtan, de vidáman sétáltak be a terminálok kapuin. Bármelyik bekerülhetett volna abba a légörvénybe, amelyet az a ciklon gerjesztett, ami éppen kialakulóban volt a város felett, de elkerülték. A szél kora délután támadt fel, egyre vadabbul cibálta a város lakóinak ruháját, az útjelző táblákat és a park fáit, majd egy egyre erősödő dübörgés jelezte, hogy ez már nem tréfa, tényleg vihar készül. Peter bőrig ázott a buszmegállóban ácsorogva, de a dolog nem különösebben kavarta fel. Egy apró, füzetből kitépett lapot tartott a kezében, amelyen pár sor látszódott. A lánytól kapta, és bár maga az üzenet semmi személyeset nem tartalmazott, (három könyv cím) mégis intenzív emlékeket hordozott. Ahogy átadta, az ujjaik összeértek, a lány pedig rámosolygott csillogó szemekkel, amint Peter megígérte, hogy hétvégén átviszi a kért könyveket neki.

A közeli parkban egy nyilvános rendezvény zajlott nemrég, de a viharfelhőket látva a szervező úgy döntött, hogy fél órával korábban fejezik be. Sok ember életét mentette meg ezzel, bár nem tudott róla. A tömeg aggódó arccal nézett a tornyosuló felhőkre; az emberek futottak a kocsijaikhoz, vagy a legközelebbi buszmegállóba, a szervezők pedig épp csak el tudtak pakolni, mielőtt megérkezett a zápor. Amint az utolsó autó is kitolatott a parkolóból, egy villám éles csattanással csapott be, kidöntve az egyik évszázados fát, amely pozdorjává törte a zenekari emelvényt. Apró lángok csaptak fel a kidőlt fán, de az eső pillanatok alatt elfojtotta mindet. Lángba borulhatott volna az egész város, a park éppen a centrum mellett feküdt, de a katasztrófa nem következett be.

Peter már a buszon zötykölődött hazafelé. A domb tetején a sofőr lassított, megadta az elsőbbséget a kereszteződésbe jobbról érkezőnek, majd egyenesen tovább hajtott. Az utolsó körét tette meg, még két megálló, és jöhet a garázs menet. Mellkasát masszírozta, úgy érezte, mintha a vihar rá telepedne. Bordái közt, a megterhelt erek duzzadva feszültek meg, majd ernyedtek el, amint szíve erőteljesen pumpálta bennük a vért. A férfi óvatosan fékezte a busz lendületét, az utasok közt halk pusmogás indult, amint kinéztek az ablakon. A dombról lerohanó víz felhabzott az utca porától, az úttest nem is látszott szinte, úgy tűnt, mintha a busz úszna a szürke folyam tetején. Peter érdeklődve nézett ki az ablakon, aztán elővette modern, kamerás telefonját, hogy a nem mindennapi látványt megörökítse.

Ő már a házuk ajtajában állt, amikor a busz sofőr immár az üres busszal megérkezett a végállomásra. Leállította a motort, és éppen ki akart lépni az ajtón, amikor mellkasát jeges marok szorította össze. „Szívroham” – gondolta azonnal. Nem tévedett. „Istenem, meghalok!” - gondolta ezután. De most tévedett. Üdvözlésére siető kollégája látta, hogy nagyon rosszul van, azonnal hívta az ügyeletet, a sofőr pedig negyedórán belül egy szirénázó mentőben feküdt. (A buszsofőr az első roham után huszonnégy évig élt még, túlélt még két rohamot, láthatta felnőni az unokáit, végül végelgyengülésben hunyt el otthonában, álmában.)

Peter levetette átázott ruháit, hogy vegyen egy forró fürdőt. A kádban heverve vette észre a vadonatúj hosszabbítót, szakszerűen a falra szerelve, távol a nedvességtől, és a sérülés lehetőségétől. Később a konyhában, vacsora közben megveregette apja vállát.

- Klasszul megcsináltad a fürdőszobai hosszabbítót kétbalkezes létedre.
Nicky felvihogott, az apja pedig felvonta a szemöldökét.
- Milyen jó is, hogy az embernek ilyen tisztelettudó, csupa szív gyermeke van!
Aztán elvigyorodott.
- Az a megérzésem, hogy ma te mosogatsz. Ha eltörsz valamit, elképzelhető, hogy nem állom meg szó nélkül.
Peter vállat vont.
- Mi kétbalkezesek tartsunk össze!
Vacsora után a nappaliba ment tanulni. Mikor besötétedett, az asztalon álló lámpa kapcsolója felé nyúlt, közben pillantása a naptárra esett.

Péntek 13.

Peter végig gondolta a nap eseményeit, aztán ásítva becsukta tankönyvét. „Az egész péntek tizenharmadikában az a jó, hogy másnap szombat tizennegyedike következik, hangsúly a szombaton.” – gondolta, majd előkereste a három megígért könyvet, és elégedetten hevert el az ágyán, két kezét a feje alá téve.


Arween nyújtózkodott, majd átsétált a falon, ki a fiú szobájából az előkertbe. Chrulos követte őt.

- Én ezt nem értem. Hát az ember már semmitől nem tart?
- Dehogynem, Chrulos. Az egész civilizált emberi társadalmat a félelem hajtja, meg a hatalomvágy.
- Mégis, mintha száz százalékig biztosan tudnák mindannyian, hogy ti őrangyalok mellettük vagytok mindig.
Arween sóhajtott.
- Na most már elárulod, hogy miért akaszkodtál a nyakamra?
Chrulos széttárta karjait.
- Tudod, hogy én vagyok Peter halála.
- Igen. Azt is tudom, hogy Peter majd valamikor évtizedekkel később hal meg családja körében, két felnevelt leánygyermek, négy unoka és számtalan rajongó szeretetétől övezve, mint híres író. Ezért kérdem – miért vagy itt?
- Én csak… látni akartam, mi van előtte. Mármint, mielőtt az én munkám kezdődik, érted? A többiek egyszerűen csak megszakítják az élet fonalát, majd visszatérnek abba a hideg ürességbe, amíg valaki más halálaként újra dolguk nem lesz. Én Peteré vagyok, ő pedig az enyém. Meg akartam ezért ismerni.
Arween elgondolkozva nézte társát, majd elmosolyodott, és a vállára tette a kezét.
- Becsülendő mindenképpen. Jöjj, elmesélek pár történetet Peter gyerek korából. Akkoriban rengeteg dolgom volt, gondolhatod. Egy nap például azt vette a fejébe, hogy a gördeszkájával átugratja a csatornát, ami a külváros körül húzódik…

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 1 db)